Hogyan születtél? Hagyományos módon, császármetszéssel, esetleg lábbal, vagy a fenekedet mutattad először a világnak? Meddig szoptatott édesanyád? Egy hónapig, háromig, netán egy évig? A terápiákat megelőző anamnézis során gyakran felmerülnek a fenti kérdések. Döbbenten tapasztalom, milyen gyakori, hogy huszonévesek, vagy a harmincas éveinek elején járó férfiak és nők, sikeres üzletemberek meglepődnek a kérdésen, a vállukat húzzák és nagy kerek szemekkel azt mondják:”… nem tudom…, ez fontos?!!…” A megfelelni vágyó arra vállalkozik, hogy felhívja anyukáját most, azonnal, de legkésőbb a következő alkalomra megkérdezi. A bevállalósabb egyből azt mondja: ”… én nem beszélek anyámmal ilyenekről,” majd keresztbefonja lábát, kinéz az ablakon, ajkait összezárja, beszűkíti annak jeléül, hogy részéről ez a téma lezártnak tekinthető és különben is, nincsenek érzelmei ezzel kapcsolatban. A sokadik ilyen alkalom után hazafelé, a gesztenyefák alatt biciklizve, arra következtetésre jutottam, hogy újból elmondhatom, mennyire szerencsés vagyok, hiszen olyan szülőket választottam magamnak, akik szívesen beszéltek arról a korszakról, amikor még pocaklakó voltam, az öcsém meg az én születésemről. És bár nem volt digitális fényképezőgép még a mosógépen is, a legsoványabb pénztárcák mellett sem volt anyagi kérdés, hogy évente legalább a fontos események alkalmával megörökítsék fizikai és lelki változásainkat. Szívesen vesszük elő ezeket a régi, megkopott, retusált, fekete-fehér fényképeket és milyen jókat nevetünk, csillogó szemmel várjuk, hogy újból és újból ugyanazt a történetet halljuk, hátha valamit még megtudunk, ami eddig feledésbe merült.. Nyári hajnalokon, míg a családom még kihasználja az utolsó lepedőgyűrhetési lehetőséget, szívesen ülök a kávémmal kiskertemben. Ekkor még csak a fekete rigók és általam nem beazonosított madarak emlékeztetnek arra, hogy a természethez tartozom és nem a mailjeimhez, számítógéphez, és nem a mobil telefonomhoz. Szinte minden reggel meglepődve tapasztalom, hogy a két kertlakó éticsiguszom mennyire gyorsan halad egyik virágtól a másikig. Házunk mellett hatalmas nyírfák állnak strázsát, vigyázzák álmunkat. Magasak, nyújtózkodnak az ég felé, kicsit odébb egy öreg meggyfa, szélességében ráterpeszkedve mindenre. Néha trópusi erősségű szél cibálja őket jobbra-balra. De gyökerük erős. Erősen köti őket a földhöz, amiből a gyökereiken keresztül táplálkoznak. Így van ez velünk is, emberekkel, a szimbólum egyértelmű. Ha erősek a családi gyökereink, tudjuk, hova tartozunk és felismerjük, hogy a gyökereinken keresztül táplálkozhatunk, energiához juthatunk, jöhetnek a trópusi szelek, a viharok. Elfáradunk, leengedjük ágainkat, akarom mondani karjainkat, de felszáradnak az eső nyomai és új hajtásokat hozunk. Kell-e arról beszélni ma, hogy mennyire fontos a család szerepe? Kell-e beszélni arról, hogy miért fontos beszélgetni a szülőnek és a gyereknek, mesélni, együtt sírni, nevetni? Megrekedsz az életben? Nem tudod hogyan tovább? Mindenre ott a válasz a természetben. Ahhoz, hogy megerősítsük gyökereinket, egy új minőséget kell találni az eddigi szemléletünk helyett. Újjá kell születni. Igen, újjászületés, ez történik egy terápia alkalmával. Újjászületik egy lélek. Függetlenül életkorodtól, apránként, ahogy a magzat fejlődik, megvan az esélyed arra, hogy újból kialakuljon a hallásod, a látásod, a befogadásra való hajlandóságod és még sok olyan tulajdonságod, amelyet elfelejtettél a nagy igyekezetedben, hogy megfelelj szeretteidnek.
Ha van olyan hely, amit különösen szeretsz, mutasd meg meg másoknak is. A Ludwig Múzeum és a láthatatlan kiállítás közös pályázatra hív fiatalokat. Olyan, úgynevezett tapintható térképeket várnak a pályázóktól, amely a látássérültek számára is élvezhető módon mutat be egy útvonalat.